Október magasán – Pomogáts Béla irodalomtörténész, 56-os elítélt beszéde a 301-es parcellánál, a Liberálisok megemlékezésén

Évtizedek óta járok a 301-es parcellába, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc bírói segédlettel meggyilkolt hőseinek végső nyugvóhelyére. Valamikor itt vagy éppen a magyar Országgyűlés színe előtt Göncz Árpád, Antall József, Vásárhelyi Miklós, Méray Tibor, Csoóri Sándor és Szabó Iván fejezte ki a nemzet gyászát és hűségét, fejezte ki azt a reményt, hogy a vértanúk áldozata nyomán, ha sok évtizedes késedelemmel is, új történelmi korszak veszi kezdetét. Mint 1789 óta annyiszor meghirdették az új korszak harcosai: a szabadság, egyenlőség, testvériség korszaka. Ez az ígéret nem egy alkalommal jelentett ösztönző és mozgósító erőt Magyarország számára is, talán elég, ha 1848-ra, 1918-ra, 1945-re, 1956-ra és természetesen 1989-re hivatkozom.

A nemzeti ünnepek mindig a számvetés alkalmai is, számot kell vetnünk azzal hogy közös reményeinket és azokat az ígéreteket, amelyeket a nemzet színe előtt önmagunknak, az egész magyar közösségnek tettünk, miként valósította meg a történelem. Az ünnepi napokat, amelyek forradalmaink és szabadságharcaink kezdetéhez kapcsolódtak, mindig a reménykedés tündéri fényei világították be, aztán néhány hónap vagy néhány nap múltán elérkezett a vereség, a kiábrándulás. A szabadság reménye és a közös reménység elfojtása mintha történelmünk szomorú ritmusát határozta volna meg.

A szabadság ünnepének voltunk tanúi és mint a meggyilkolt miniszterelnök és vértanú társainak 1989-es temetését szervező Történelmi Igazságtétel Bizottsága egyik alapítója, később egyik alelnöke, voltam magam is egyik tanúja, negyedszázaddal ezelőtt. Reményeink, jóllehet nemzeti történelmünk óvatosságra intett bennünket, akkor ismét a felemelkedés távlatát nyitották meg előttünk. Egy igazságosságra törekvő, a közösségi erkölcs és a nemzeti felemelkedés eszményeinek elkötelezett országot láttunk szándékaink és reményeink tükrében. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy nekünk, a magyar történelem nemzetalkotó tradícióinak és az európai keresztény kultúrának elkötelezett értelmiségieknek, mint annyiszor történelmünk zegzugos útján, ismét, ki tudja, hányadszor, a csalódással, a szerepvesztés fájdalmával kell küzdenünk.

A közélet színtereit elárasztó hazugságok rendszere, a nemzetet és mindenekelőtt a magyar értelmiséget megosztó hatalmi téboly, a rendszerszintre emelkedett korrupció, amelynek nem csak az utóbbi napok botrányos lelepleződései nyomán lehetünk megismerői, hanem folyamatosan érzékelhető események sodrában is, mintha elmosná mindazt a történelmi: politikai és erkölcsi örökséget, amelyet 1956 október 23-a ránk hagyott. A hivatalos ceremóniák, a katonai díszelgések, az operaházi ünnepség, a beszélő automatákhoz hasonlító politikai szónokok nem tudják elrejteni azt a mind kínosabb ürességet, amely máskülönben a magyar forradalom emlékét körülveszi.

József Attila versét, az Ady emlékezete címűt szeretném idézni végezetül: „Földön a magyar és földben a költő, / dühödt markába rögöket szorít, / melléről égre libbent föl a felhő, / de tovább vívja forradalmait. / A televény titokzatos honában / izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.” Ez a néhány sor nem csak Ady Endrére, hanem 1956 vértanúira is vonatkoztatható. Reménykedni szeretnék abban, hogy 1956 október 23-ának is lehet, van ilyen megtartó, s ha kell, ébresztő hatása, hadd ismételjem meg a költő szavait: „izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.” „Mert” – és ez a költemény zárósora – „virágzás, mert élet és örök.”

 Pomogáts Béla