Liberálisok a Föld napján – Bele tudunk-e majd nézni az unokáink szemébe?

Ma Magyarország éppen ellenkező irányba halad, mint amerre kívánatos volna. Alig figyelünk a természetre, a környezetünkre, a városok nem segítik a környezettudatos közlekedés kialakulását, a P+R parkolók száma a fővárosban elégtelen, az agglomerációból ingázók rendszeresen a belvárosig autóval haladnak, az elővárosi közlekedés kötöttpályás lehetőségei erősen korlátozottak. Nem segít a kerékpáros közlekedést jelentősen akadályozó forgalomszervezés sem, és az sem, hogy kerékpárutak rendszeresen fogynak el olyan közlekedési csomópontokon, ahol a forgalmi rend a kerékpárosok életét is veszélyeztetheti.

A geotermikus energiánk kihasználtsága, valamint az egyéb, megújuló energiaforrásokra épülő erőművek építése messze elmarad a kívánatos szinttől. Míg a dán főváros egyre gyakrabban ér el napokat, amikor teljes egészében megújuló energiaforrásokra támaszkodva látja el lakosait energiával, addig Magyarország Paks II. bővítéssel foglalkozik orosz forrásból, hogy tovább növelje az ország Putyintól való függőségét.

A vidéki szegénység olyan méreteket öltött, hogy emberek, a törvényi szabályozás ellenére is gyakorta égetnek adományruhától elkezdve ágykereten át, ajtófélfáig és gumicsizmáig mindent, csakhogy megússzák a fagyoskodást. Sem a társadalmi helyzetünk, sem a gazdaságstratégiai tervezésünk nem halad a fenntartható fejlődés felé, és ez a demográfiai adatainkban is megmutatkozik. Nem arról van szó, hogy a magyar párok nem kívánnak gyermeket vállalni, hanem arról, hogy szép lassan a meg nem született gyermekek országa lettünk. Már minden hatodik magyar baba külföldön születik, évente egy kisvárosnyi.

A Föld Napja az idők során a fenntartható fejlődés szimbólumává is vált. A természet tisztelete, a mély tudás, hogy a természet az úr ezen a bolygón, és az ember egy pusztító vendég, akinek most komoly feladata van: minimum megőrizni a jelenlegi helyzetet, de ahol csak tudja, visszafordítani a sokszor visszafordíthatatlant. Egyetlen bolygónk van. Ha nem vigyázunk rá, hogyan nézünk az unokáink szemébe?