Bősz Anett: Szeptember 11-ét százezrek halála követte. Emlékezzünk rájuk!

Túl azon, hogy minden év szeptember 11-én elnémulunk, hogy az emléküknek adózzunk, fontos megjegyezni sokféle tanulságot.

Nem pusztán arra gondolok, hogy amikor biztosnak tűnő előjelei vannak egy előkészületben levő terrortámadásnak, akkor a hatalomnak és a titkosszolgálatoknak minden erejükkel annak megakadályozásán kell fáradozniuk – még akkor is, ha nem tűnik valószerűnek, hogy ilyesmit bárki véghezvisz. Olyan embertelen cselekedetek szemtanúja volt azóta is az emberiség, hogy már nem tartozhat semmilyen előzetes fenyegetés abba a kategóriába, amire azt mondhatja bármely állam: „ezt már biztosan nem teszik meg”.

Arról szeretnék most írni, amiről keveset beszélünk. Két eszmetörténeti korszak végleges lezárulásáról, melynek a szeptember 11-i terrortámadás csak a nyitánya volt. A neoliberalizmus és a neokonzervativizmus addigra majd’ három évtizedes globális hatása, gazdasági és társadalmi következményei válságtüneteket mutattak, ám a világ nem figyelt oda ezekre. 2001-ben, az al-Káida rémtettei elfedték a dotcom válság súlyosságát, azt, hogy nem pusztán elemzési, de megoldási kötelezettség terheli a világ legnagyobb hatalmának gazdaságstratégiai tervezőit. Elfedte tehát a neoliberalizmus megmutatkozó válságjelenségeit. Elfedett még valamit, aminek felelőssége az akkor hivatalban levő adminisztrációt terheli. Az iraki háború következményei – melyet elméletileg a terrorszervezet fészkének szétverésére, újabb támadások megelőzésére, Szaddam Huszein vélt tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítésére és Irak társadalmának felszabadítására terveztek – nem értek véget ott, ahol a helyiek az USA-t ünnepelték a szabadságukért.

Közel háromezer ártatlan ember halálát egy olyan háború követte, amelyben több százezer (!) iraki civil esett áldozatul. Bár a történteket középiskolásként kísértem végig, jól emlékszem arra, amikor egy ünneplő násznépet lőtt szét a légierő egyik gépe. A háború közelebb került az emberekhez, mint valaha. Gyász kísérte a koporsóban hazatérő amerikaiakat, és egyre nagyobb felháborodás övezte a közel-keleti áldozatok száma fölötti mély hallgatást. Megdőlt sok, korábban lefektetett alapelv. A másik ország belügyeibe való be nem avatkozásé. Az emberi méltóság egész emberiségre értelmezett, mindenekfölött való mivoltáé. Megdőlt a háborúba és az erőforrásokért folyó fegyveres küzdelembe vetett hit. Megdőlt háborúzó elnökök nagy tisztelete.

Közben pedig megindult a politikai kommunikáció új hulláma. Az ellenségképzés, a társadalom végletes kettéosztottsága, a családi és baráti kapcsolatok megromlása, politikai törésvonalak mentén. Az emberek dezinformációja, és ennek minden vetülete, egészen a tettlegességig fajuló politikai vitákig.

Eltűnődtem akkoriban azon, hogy amikor Oszáma bin Ladent 2011. május 2-ára virradóra meggyilkolta a SEAL nevű különleges alakulat egy katonája, hogy vajon helyrehozhatók-e azok a károk, amik nem pusztán 2001. szeptember 11-én keletkeztek, de amelyeket kétségtelenül ez a nap mélyített el. Mert a fent említett két irányzat nem saját újragondolásával reagált az új globális kihívásokra, hanem előbb tövig nyomta a gázt idejétmúlt intézkedéseivel (mint a FED által meghatározott jegybanki alapkamat 0-hoz közelítése, vagy egy erőforrásoktól duzzadó, ugyanakkor társadalmi feszültségektől és diktatúrától szenvedő ország katonai megtámadása), amikkel még nagyobb bajt hozott az emberek fejére.

Előbbinek a 2008. III. negyedévében jelentkező válság tett pontot a végére. Utóbbit a menekültválság (valamint tőlünk messze zajló polgárháborúk) képében a mai napig nyögi mind a szabad, mind az arab világ. És még nincs vége. Amikor bin Laden halálhírére megjelentek az első olyan cikkek, amelyek azt feszegették: „neki nem volt joga hallgatni?”, arra gondoltam, hogy talán mégiscsak lesz olyan gondolat, amely visszazökkentheti a világot a társadalmi fejlődés állapotába.

De akkor, a kérdés felvetésére, ismét csak az indulatok szabadultak el. Kérdés, megállnak-e bárhol és bármikor. Mert ha engem kérdeznek, akkor a kérdésre adott válaszom: de. És nem azért, mert nem gondolom, hogy a legsúlyosabb büntetést érdemelte volna. Hanem azért, mert ha neki nincs joga hallgatni, akkor ez a jog, a világ bármely polgárától elvitatható. Persze, az újságírói toll irodalmian fogalmazott, de ennél jóval több kérdést vet fel ez a kivégzés: bárminemű szabályozott büntetőeljárás keretein kívül, gyakorlatilag meglincselték ezt az embert, majd, amikor már halott volt, még szitává lőtték.

És bár a szabad világ polgárainak nagy hányada megsüvegelte ezt a gyilkosságot, mintha ebben a lépésben csak kicsúcsosodott volna minden, ami az azt megelőző évtizedben történt. Az állampolgárok biztonságának és szabadságának szembeállítása. A polgárok alapvető jogainak elvitatása, kezdve az adatvédelemmel, a lehallgatásokkal, vagy akár a biztonsági intézkedésekkel, melyek keretében mindenki ujjlenyomatát adatbázisokban tárolhatják. Guantanamo problémája, a kínzás lehetőségei ilyen módon, már nem puszta szégyenfoltok, hanem nyilvánvaló kórtünetek voltak egy olyan új világban, amiben valami visszafordíthatatlannak tűnő módon eltörött.

Egyelőre – némiképp tartva is az indulatok elszabadulásától – azt mondom: legyen ez a nap az emlékezésé. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ennél jóval több feladatunk akad szeptember 11-ével kapcsolatosan.

Bősz Anett, a Magyar Liberális Párt országgyűlési képviselője